RunRunRun

A futás életem egyik állandóan visszatérő motívuma immár évek óta. Hol elkap a lelkesedés, hol meg alábbhagy, amivel nem is lenne baj, ha ez nálam nem úgy működne, hogy mikor van, akkor futok, amikor nincs, akkor meg egyáltalán nem. Amikor azonban az ember lánya elmúlik harminc, és ülőmunkát végez, óhatatlanul elkezdenek látszani rajta ennek nem kívánatos nyomai. Szóval valamit csinálni muszáj, nincs mese, hacsak nem akarjuk bemagyarázni magunknak, hogy jó ez így (francot jó), meg minket nem zavar (nem a fenét nem). Félreértés ne essék, nem szeretnék S-es méretű lenni már, egyrészt mert tartós egészségkárosodás nélkül nem tűnik megvalósíthatónak, másrészt meg mert hogy néznék már ki. :D De lötyi sem szeretnék lenni a világért sem, és hát, ami 20 évesen természetes volt, azaz, hogy zabálhatok, amit csak akarok, nem látszik, az mára már közel sem ilyen magától értetődő. A zabálás szeretete viszont megmaradt. Ez, lássuk be, nem sokat segít a lötyiség elhárításában.

Másrészt ott van az a perverz öröm, hogy én tulajdonképpen szeretek is futni. Friss levegő, napsütés, szél, eső, és egyéb meteorológiai jelenségek, csiripelnek a madarak, leszakad a lábam, és sípolva veszem a levegőt, ezek mind- mind kiváló segítséget nyújtanak, hogy az ember elfelejtse a napi stresszt.  Meggyőződésem, hogy a magyar oktatási rendszer évtizedek óta vért izzad, hogy megutáltassa a gyerekekkel a mozgást. Ültetik őket napi nyolc órát az iskolában, aztán kapnak annyi leckét, amennyi estig biztosan kitart, ezáltal a mozgás tökéletesen háttérbe szorul, viszont elvárják tőlük, hogy egy héten egyszer simán fussanak le több kilométert, csináljanak száz felülést, tudjanak szekrényt ugrani, és kötelet mászni, valamint félévente egyszer megállás nélkül tudjanak 12 percig futni (a sokak által ismert és szeretett Cooper teszt...). És akkor még a rendkívül kedves és sok motivációt adó tanerőről nem is beszéltünk, akik áááááá, dehogy azon dolgoznak, hogy porig alázzák a kamaszokat, amiért -Uramisten!!!- nem tudnak magasugrani maguktól. Egyszóval gyűlöltem futni, na. Aztán történt valami, amikor belém kattant a bogár, hogy de én akarom. Persze én is azt hittem, hogy ó, hát, felkapom a 10 éves tornacsukát, oszt szaladjunk, mit nekem. Neki is indultam, mint állat, emlékeim szerint valami egy sarkot tudtam is futni, izomból, aztán majdnem összerogytam. Nem hogy tovább futni, sétálni sem bírtam, sarkonként megálltam szuszogni, aztán hazakullogtam. Másnap irgalmatlanul fájt mindenem, tokától bokáig, és frankón nem értettem, hogy mégis mi a franc lehet jó ebben. Hát abban tényleg semmi jó nem volt. De aztán nem hagyott nyugodni a dolog, hogy ennyi ember, aki naponta fut, nem lehet teljesen hülye. Utánaolvasgattam, hogy hogy kéne, hogy jó legyen, vettem egy olcsó pulzusmérőt, és megint nekiszaladtam a dolognak. És láss csodát, tökjó volt. A módszer részletezésébe most nem mennék bele, egyrészt mert nem vagyok szakértő, másrészt mert ez nem egy futóblog. Szóval röviden így fordult át a véres szájú utálat lassan szeretetbe. 

De egy idő után nagyon kezdtem unni, hogy állandóan egyedül futkározok, és kezdtem hanyagolni a dolgot. Ez egy viszonylag hosszú idő volt, de aztán jött Chili. Végre volt valaki, akit egész picit sem érdekelt, hogy ennek most van célja, vagy nincs, hogy hol, mennyit és milyen időben, hogy kivel, milyen napszakban, és egyáltalán. Csak szeret velem lenni, és kész. Neki ez persze egy vicc, mert ahogy én "futok", az neki kb. lassú ügetés, van, hogy választ is magának mást, aki gyorsabban fut, de aztán mindig visszatér hozzám. Részben, mert szeret, és azért mégiscsak velem jött, részben meg mert felnőtt férfiak konkrétan sikoltozni bírnak, ha egy ilyen dúvad elkocog mellettük, boldog vigyorral és lógó nyelvvel. Szóval így jártunk mi, hű fegyverhordozóm és én, a kiserdőbe kocogni, ha úgy tartotta kedvünk. Néha felserkent bennem a lanyha érdeklődés, hogy magamra kössem az ebet, és kvázi canicross-ozzunk, mert van ám egy ilyen sport, hogy a kutyus nyargal elöl, mögötte lobog a gazdi, és ők ettől boldogok. De aztán mindig elhessegettem a dolgot, mert ahhoz mindenféle beruházásokat kellett volna tennem, amikhez nem fűlött a fogam. Ezért mi köldökzsinór nélkül futottunk, szabadon, mint a vad lovak, dús hajunkba tépett a szél, és ez jó is volt így, mert ha időnként eltaknyoltam, Chili azt is totál a szívére vette, hogy biztosis, hogy miatta volt, aztán ápolgathattam a kis lelkét is a vérző végtagjaim mellett. (apropó, harminc felett akkorát esni pofára, hogy a végén 2 métert csússzon az ember a LAPOCKÁJÁN, nem vicces!! Csak utólag és leírva :D )

Aztán ugye jött Scott. Őt egy ideig nem vittem magammal, gyerek még, nem kell ilyenekkel terhelni, de  mikor elmúlt hat hónapos, ő is beszállt a buliba. Jelzem, az én futótempóm időközben khmmm... hát nem sokat javult, hogy úgy mondjam. Azaz változatlanul nem jelentett kihívást egy kutyakölyöknek. Meg azért ez mégiscsak egy border collie. Szóval nem kell rámhívni az állatvédőket, mert nem terheltem halálra az állatot. :D 

Közben viszont csak nem hagyott nyugodni ez a canicross dolog, végül kb. egy hónapja rászántam magam, hogy megrendelek egy rugalmas pórázt és egy derékövet az olcsóbbik helyről, hámunk már volt. Időközben az olcsóbbik hely csak úgy 50%-kal lett drágább hely, mint a drágább hely, szóval végül maradt a már jól bevált Julius K9, akiknek a termékeiben ezidáig nem kellett csalódnom. Valamint nem elhanyagolható szempont, hogy ha esetleg kiderülne, hogy mind utáljuk ezt a sportot, akkor van olyan kiállása a cuccnak, hogy tovább értékesíthető. 

Pöppet nagy rá Chili hámja 

Komolyabb tapasztalatokról nem tudok beszámolni, első próbautunkat 0 fokban, letaposott hóban, és több hét kihagyás után ejtettük meg. Na, ezt NE csináljátok! Különben ti is ilyen párbeszédeket fogtok folytatni nem suttogva a kutyáitokkal, hogy "húzzzadokoshúúúúzzzzaaaaaadnagyonjóóóófutáááás, áááááááállljmegszkottmerpofáraesek" :D Fontos, hogy az ember minden körülmények között gondoskodjon róla, hogy tagja lehessen a helyi kabarécsoportnak, na. Scottyt kötöttem be elsőnek, gondolván neki úgy sincs semmilyen pórázkultúrája (így nem is lesz, előre a BH vizsgára, hejj), őt nem zavarom össze. Hát nem is zavarodott, húzni, azt tud, abban hiba nincs, bár nagy segítség volt, hogy Chili közben szabadon futott előttünk, és azért őt mindenáron le akarta gyorsulni. Láthatóan ki is volt idegileg, hogy hátráltatom ebben. De summa summárum, azért mégiscsak nagyon klassz kis délelőtt volt. Azóta sajnos folyton esik valami retek, és nem feltétlenül most akarok ebben rutint szerezni, térdig érő hólében, alatta sárral, örülök, ha magamat bírom koordinálni. De legközelebb Chilit kötöm be. Mert lesz legközelebb!

Segít nyújtani. Mer' cuki.