Beilleszkedés

Skóti kutya köszöni, jól érzi magát. Kevéske oltásának köszönhetően menni sajnos nem nagyon mehetünk sehová, de itthon is kiválóan elszórakoztat minket. Ötletei ugyanis vannak, merthogy kiskutya, feltalálja magát. Chilit például egy árva pillanatra sem hagyja békén, aminek ő kevéssé örül, de már legalább rászól, ha kell. Ennek én örülök, mert néhány napig úgy tűnt, azt is el fogja tűrni neki, amit már nem kéne.

Hogy mégse a kertben ücsörögjünk állandóan, múlt hét végén lementünk a telekre, ami nagyon jó volt. Scotti elfogyasztott egy félig rohadt madárfészket, amitől egész szombat éjjel hányt. Valamint ki tudja honnan, de egész nap madártollak lógtak a szájából. Ez gondolom szintén nem dobta fel különösebben az emésztését. Nagyon vicces kis állat ez, na.

Viszont nagyon jó fej. Sokkal jobban kötődik, mint azt így néhány nap után el lehetne várni. Elkezdtük a klikker tréninget is, egyelőre persze leginkább tanulni tanul. Mivel szereti a hasát, elég jól is haladunk az alapokkal, úgymint ül, fekszik, gyere, miegymás. Tisztán perverzióból elkezdtem tanítani neki a lábnál követést is, amit szeret, csak megfájdul tőle a derekam. :D Azt mondanám rá, hogy olyan elgondolkodó típus. Lelkes, de nem pörög feleslegesen, ami ebben a korban kissé ijesztő, meg főleg mivel amúgy meg folyamatosan idétlenkedik. Persze először megpróbálta lerágni a kezem, hátha úgy is hozzájuk a virslihez, de nagyon hamar, az első ötperces tréning végére rájött, hogy ez semmire nem vezet, viszont ha figyel, akkor hozzájut. Szép a szemkontaktja. Persze még könnyen elkalandozik, nem is várok tőle öt percnél komolyabb teljesítményt, szerintem ez is éppen elég. Mint minden klikkeres kutya, már ő is elkezdi felajánlgatni a kis repertoárját, bemutat mindent, amit tanultunk, ha valami jutalmat sejt cserébe. Azaz ha meglát, lépni nem lehet tőle, mert vagy leül, vagy lefekszik előttem keresztben és bámul az arcomba, hátha...

Önérzetesen vérig sértődik, ha Chilivel elmegyünk futni, és mint valami bánatos szűzmária, bámul utánunk a kapu alatt. Viszont nagyon aranyos, mert ahányszor visszajövünk, mindig őszintén örül a nagy és okos haverjának. Ha van nézőközönségük, állandóan játszanak, meg kergetőznek is, mondjuk azt közönség nélkül is. Chilitől egy csomó mindent eltanult, például, hogy ha kocsival állunk be, akkor hátra kell menni, és meg kell várni, amíg el szabad menni onnan. Persze most megtámogatjuk ezt a hátul maradós dolgot azzal, hogy rájuk csukjuk a kis kaput. De már rájött, hogy ki tudja nyitni, úgyhogy anyukám mellett kiszaladt az utcára, és vígan nyargalászott, keltve ezzel némi pánikot, azóta nem csak csukjuk a kaput, de zárjuk is. Csilipálmer persze ott feküdt végig, ahová tették, egyem meg, hát ő egy igazi tündérmaci.

És van még valami, amit kiválóan sikerült eltanulni a nagytesótól. A hülyeség ezek szerint nem örökletes... XDD

És képekben 

"Ennek elment az esze..."

Cuki vagyok, de el ne hidd!